Előszó

Sokszor elképzeltem, hogy mi lenne, ha ember lennék, akkor legalább tudtam volna figyelmeztetni.
Még mindig körbe lengte a lakást az illata. Nagyot szippantottam a levegőbe.
Hiányzott, nagyon hiányzott. Nem telt el úgy a nap, hogy nem gondoltam volna mindig rá.
Emlékszem mikor először találkoztam vele még kölyök koromba, de most itt fekszek az ajtó előtt a szőnyegen, és várok.
Várok, hogy felbukkanjon, pedig kutya létemre is tudtam, hogy sosem fog.
- Hé, pajti? - nyitódik ki az ajtó a hátam mögött, és Danielt pillantottam meg, katona zsákját ledobta a kőre, majd mellém guggolt. - Mi a helyzet? Hát ez mi? - kérdezte, mintha komolyan várná a válaszom, inkább hagytam, hogy kihúzza az állam alól Emma pólóját. Láttam, hogy megrándul az arca.
Kutya létemre mindig ki tudtam szagolni, ha az embereknek fájt valami, vagy éppen kerüli őket valami. Ahogy Emmán is megéreztem, az elmúlás szagát. Akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit is jelent.
De most egyet tudtam, igaz kutya vagyok, és van gazdám Daniel személyében, de még ő sem tudja elfeleltetni velem, hogy Emma nem csak a gazdám volt, hanem a lelki társam.
A legjobb barátom.